Eltűnésem okai és a nagy "CRASH BOOM BANG"

Hát Sziasztok!

Egy ideje nem írtam, nem lehetett rólam hallani. Ez azért volt, mert kicsit felpörögtek az események az életemben és éppen elég volt feldolgozni a történéseket, lereagálni őket és magammal lenni, nem volt kapacitásom meg is írni a dolgokat. A címben a Roxette-től idéztem, mert kb így éreztem magam...

De mostanra eltelt egy hét, lecsengtek a dolgok, megnyugodtak a hullámok, az érzelmek és lett szabadidőm is, hogy megszülessen ez a poszt.

Röviden a lényeg: múlt kedden, minden különösebb előzetes figyelmeztetés nélkül kitettek az állásomból.

Gondolhatjátok...

Abból az állásból,
amiről annyira azt éreztem - és ebben többen megerősítettetek - hogy nekem van kitalálva

ami miatt belevágtam ebbe a nagy kalandba, összepakoltam és ideköltöztem

amiben még nem volt egy egész hónapja, hogy dolgoztam (ez volt a hatodik hét, de csak a negyedik lett volna a lovakkal és mindennel együtt, a normál működésben)

ami tele volt kihívásokkal számomra, sok szempontból, de amiben úgy éreztem, hogy fel tudtam nőni ezekhez a kihívásokhoz és piszok keményen dolgoztam (rendszeresen bezuhanva az ágyba a fáradtságtól egyenesen munka után)

abból az állásból, ami annyi mindent jelentett számomra, sokkal többet, mint csak egy munka, vagy egy jó lehetőség...

Nem szívesen ragoznám itt túl sokat a dolgokat, mert egy hete ebben élek és már százezerszer végigrágtam magam az egészen, hogy mi miért történhetett, mit jelent pontosan amit mondtak, ki hibázott és így tovább.

Amire jutottam, az lényegében az, hogy irreálisak voltak az elvárások, de gondolták, hátha 2 hét alatt felnövök a feladathoz, hogy gyakorlatilag menedzseljek egy hihetetlenül komplikált lovardai rendszert, amiben van
- 35 (!!!) ló,
- 15-16 diák, komoly viselkedési és pszichés problémákkal,
- egy állandóan és hirtelen változó napi rutin feladatsor, lemondásokkal, átszervezésekkel, váratlanul megérkező állatorvossal / kováccsal / széna szállítmánnyal / stb.
- egymás mellett párhuzamosan futó speciális programok, amik viszont egymástól is függnek, hiszen közös lovakat, tereket és embereket használnak
- és egy hihetetlenül telített heti órarend, napi 8 óra munkával, ami a valóságban inkább 9 volt (reggel 7:45-től délután 5-ig, 2×15 perc szünettel meg 1×45 perc ebédszünettel).

Na hát ez volt az alap, és ezt nem sikerült nekem 2 hét alatt tökéletesen elsajátítani... Így amikor a harmadik héten totál magamra hagytak vele, akkor elkövettem hibákat. Amiket persze a diákok azonnal ki is használtak... Ezt jelezték nekem pénteken a következő formában: "we have concerns that the response that you are getting from the students is not okay". Megbeszéltük miken változtassak, hogy milyen lépéseket tegyek és hogy következő szerdán visszatérünk rá hogyan haladok.

Én el is kezdtem a dolgot már hétvégén, utánajártam dolgoknak, kvázi "szupervízióba" vittem egy-két dolgot James segítségével, meghívtam ebédelni vasárnap a másik oktatót, Pollyt és átbeszéltük a dolgokat.

Szóval hétfőn felvértezve indultam neki az új hétnek és el is kezdtem kicsit máshogy kezelni bizonyos helyzeteket. Közben beütött az ír időjárás is, így hétfőn konkrétan 8 órát álltam kint az udvaron zuhogó esőben, ami itt valóban azt jelenti, hogy 8 órán keresztül megállás nélkül esik ezerrel... 2 garnitúra (elvileg vízálló) ruhám ázott át, de álltam a sarat (szó szerint és átvitt értelemben is :-) ), csináltam a dolgomat. Nem haladtunk jól, lassan ment a munka - asszem sejthető ilyen időben a diákoknak mennyi kedve volt dolgozni... - de azért ha lassan is, de teljesítettük a dolgokat. Aztán jött a váratlan kérés, hogy hozzuk be az összes (!!!!) azaz, kb huszonegy-két lovat még ebéd előtt, nehogy megfázzanak, mert nagyon megáznak. Egyesével behozni őket jó sok meló és még mást is be kellett fejeznünk.

És itt hibáztam a legnagyobbat, mert annyira jól akartam csinálni...

Azt mondtam oké, és megpróbáltam egyszerre kézben tartani több dolgot:
- a lovak behozását a legelőről
- a szénahálók elkészítését
- egy szalmabála begörgetését a parkolóból

Ahol tudtam ott voltam személyesen is, de nyilván egyszerre nem tudok 3 helyen lenni. Így 10 perccel belecsúszva az ebédidőbe, amikor a főnököm éppen véletlenül lejött a lovardába, akkor én még ezerrel szénahálót tömtem, pár diák meg úton volt befelé a legelőről az utolsó adag lóval és két önkéntessel, akik velük mentek.

És ez pecsételte meg a sorsomat. (Mint utólag kiderült.)

A főnököm jelezte, hogy erről majd beszéljünk még, mert ez így nincs rendben, a diákok nem késhetnek az ebédről, stb.

Oké.

Aztán tolódott a beszélgetés másnap reggelre, aztán délutánra, aztán ott vártam az irodájában - ahol megbeszéltük hogy találkozunk! - majd megérkezett 10 perc késéssel és közölte, hogy talán fáradjunk át az igazgatói irodába. Erről nem volt szó. Tudtam, hogy gáz van, csak még nem mekkora.

Igazgatói iroda, két rezzenéstelen, kemény arc, eldöntött helyzet, nem számít mit mondanék én, nem számít én hogyan látom, nem számít, hogy az elmúlt estét a hétfői nap kielemzésével töltöttem, levonva az összes tanulságot, feldolgozva, írva róla egy 3 oldalas részletes elemzést, semmi nem számít.

Közlik, hogy túl nagy a biztonsági kockázat, akkora a "gap" az én tapasztalatom és az itteni elvárás között, hogy sajnos ők nem tudnak nekem több időt (itt jelezném ismét, hogy még 4 hete sem dolgozom ekkor a lovardában) adni arra, hogy ezt behozzam. Elismerik, hogy hihetetlen erőfeszítéseket tettem, az óraterveim és a tantermi munka amit csináltam kiemelkedő, hatalmas a teherbírásom és tökéletes a munkamorálom, de részükről ennyi volt.

Teljes sokk... cérna elszakad... próbálok mondani dolgokat... semmi hatás... elsírom magam... tök megalázó... erre nem voltam felkészülve... összeszedem magam... felajánlok megoldási alternatívákat... nem, köszönik, nem megy... olyan érzésem van, hogy már másnap sem látnak szívesen... rákérdezek, hogy akkor ez most konkrétan mit jelent, befejezhetem a napot, a hetet, a hónapot, a következő hónapot... nem mondanak semmit... úgy érzem vége a világnak... megkérdezik nekem mi lenne elfogadható...

és hát itt nem voltam elég bátor és kemény így utólag végiggondolva, de nem voltam éppen ideális állapotban az üzleti alkudozáshoz

azt mondom, hogy nagyon jó lenne, ha legalább egy teljes hónapot befejezhetnék... azt mondják, hogy ez belefér nekik, hiszen gyakorlatilag még 3 napot jelent... én darabokban, de azért tartva magam... megkérdezem hogy legyen a hét hátralévő része... közlik, hogy kitalálják és másnap megmondják...

kimegyek az irodából, sírok picit, összeszedem magam aztán visszamegyek és befejezem az óratervet amin dolgoztam, plusz közlöm Pollyval a hírt, nyugodtan és tárgyilagosan, nincs nagyon meglepve (utólag kiderül, hogy ő tudott róla) aztán hazamegyek

És innen indul a második fejezet:

Otthon elmondom Gabbynak, aki totál meglepődik, mondja, hogy ezt nem így szokás intézni, biztosan nem értettem-e félre valamit, ha akarom ő eljön velem másnap és tisztázza. Megköszönöm, de mondom, hogy megoldom én egyedül.

Bemegyek Dublinba találkozni James-el (ez eleve meg volt beszélve, de most nagyon jól jön). Elmesélem neki a történteket, ő is kiakad, azt mondja, hogy ezt nagyon rosszul intézték, Átrágjuk többször az egészet, mit mondtak pontosan, milyen visszajelzéseket adtak korábban, nem volt tiszta mi az elvárás, a biztonsági veszély dolog nem tűnik alátámasztottnak, csak azért mondják, mert az van a szerződésben, hogy ilyen esetben nem kell előzetes figyelmeztetés, ha valaki 10 percet késik az ebédről, az még nem biztonsági kérdés, stb stb

Megegyezünk, hogy kérek egy tisztázó beszélgetést, ha nem is változtat semmin, de legalább kapok valami használható visszajelzést, meg próbáljak meg kompenzációt kérni, hiszen halom pénzt is beleinvesztáltam ebbe az egészbe, meg ideköltöztem meg már lefoglalt repülőjegyeim vannak a következő hónapokra, szóval ha jogilag meg is tehetik, azért morálisan nem túl korrekt az eljárás...

Hazamegyek, hajnalig dolgozok egy hosszú levélen, ami korrekt, hivatalos angol nyelvezettel van megírva, nincs benne nyelvi hiba és tényekre alapozva lépésről lépésre végigveszi az én nézőpontomat. Bocsánatot kérek a sírásért, megmagyarázom, hogy mennyire derült égből ért a dolog és hogy nem volt korrekt, hogy nem szóltak előre, hogy igazgatói beszélgetés lesz, mert akkor úgy készülök lélekben is.  Jelzem, hogy valami nem oké, nem érzem alátámasztottnak a döntést, de feltételezem, hogy ők megalapozottan döntöttek, ezért szeretném érteni az okokat. Kérek benne egy tisztázó beszélgetést, a főnökömmel és a CEO-val, illetve jelzem a pénzügyi nehézségeket is, amivel így szembe kell néznem.

Másnap elküldöm a levelet reggel, és szóban is jelzem a dolgot a főnökömnek amikor találkozom vele. Csinálom a dolgom egész délelőtt. Érdekes módon simán egyedül hagynak megint a lovardában a diákokkal. Ha valóban biztonsági kockázatot jelentek, akkor ez nem túl bölcs dolog, vagy hogy is van ez?!

Ebédkor szólnak, hogy munka után leülhetünk és bevonnák Pollyt is a beszélgetésbe, ha nekem oké, mondom, hogy persze, legalább végre valaki, aki tényleg látott engem dolgozni...

Beszélgetés délután: kicsit 3 az 1 ellen érzés, de már felkészült vagyok, szilárd mint a kőszikla :-) semmi nem fog kimozdítani, vagy sírásra késztetni!

Azzal indít a CEO, hogy elkezdi magyarázni mit jelent a próbaidő és hogy joguk van kirakni. Mondom, hogy köszi szépen, ezzel tökéletesen tisztában vagyok - ezek attól paráznak, hogy beperelem őket???? - mondom, hogy nem jogi alapokon írtam, hanem emberi és morális megfontolásból.

Megnyugszanak, innentől kicsit normálisabb a hangulat.

Kiderül, hogy Polly folyamatosan "jelentett" rólam, csak éppen erről nekem fogalmam sem volt. Nem mintha baj lenne, hiszen ő látott engem dolgozni, csak éppen ha tudok róla, akkor nem baráti kedvességnek tekintem amiket mondott nekem, hanem hivatalos visszajelzésnek. Ami így utólag nem lett volna mindegy...

Elmondja, hogy miket nem csináltam jól, amik abszolút igazak, és arra vonatkoznak, hogy nem tudtam tökéletesen menedzselni mindent, a lovardát és a diákokat egyszerre. Hát nem meglepő, sose csináltam korábban...

Lényeg, hogy a döntésen nem lehet változtatni, de készek elismerni, hogy nem velem volt a baj, hanem nem egyeztek az ő elvárásaik és az én tapasztaltságom és ők ennyi időt szántak rá, hogy belerázódjak. Örömmel ajánlanának nekem állást, ha lenne szabad pozíció a terápiás lovaglás, vagy a speciális segítő programban, mert látják, hogy abban szuper lennék, de ide mást fognak keresni, több tapasztalattal.

Hát ennyi.

Innentől a maradék két napon minden szép és jó, rajtam már nincs nyomás, hogy tökéletesen csináljak mindent, végre eltölthetek 5 nyugodt percet egy lóval kettesben, és mindenki megint kedves.

A diákoknak én mondom el csütörtökön, hogy csak péntekig leszek velük. Tök szomorúak, csodálkoznak, mondják, hogy tökre jó volt velem és már megszokták amilyen vagyok, meg minden :-) Ez nagyon nagyon jól esik!!!! Elvégre is ők voltak itt a lényeg, és ugyan nem könnyítették meg az életem, de az övék se könnyű és én szerettem velük dolgozni, a zűrök ellenére is.

Csütörtökön "community link" nap van, ugyanis havonta egyszer elmegyünk valahova a diákokkal egy napra. Így a reggeli munka után, miután megvolt a bejelentés, nekiindulunk és elmegyünk egy óriás lovas központba és plázába, mert csomó diáknak hiányoznak cuccai (lovaglócsizma, kesztyű, stb).
Én direkt nem viszek pénzt magammal, egyrészt mert nincs is nagyon pénzem, így hó végén, még az otthonról hozottból kicentizve, másrészt mert az adott helyzetben nem is akarok költekezni. Nézegetem a könyveket, van egy csikókról szóló, az egyik diák kérdezi mit találtam, mondom neki, hogy ez milyen jó lenne, hogy tudjam hogyan kell a csikómmal itthon bánni...

Mindenki beshoppingol. Én végül nem bírok otthagyni egy nagyon leárazott munka utáni takarót, így megveszem Barbinak, mert csodaszép lesz benne! És megszakadna a szívem a gondolattól, hogy még egy leárazott takarót se engedhetek meg magamnak 6 hét brutál kemény munka után...

Utána elmegyünk egy bevásárlóközpontba kajálni és ebéd végén a diákok meglepnek Pollyt és engem is. Ő kap ajándékot az új, saját házba költözése alkalmából, én meg köszönetképpen. És megkapom a csikós könyvet!!!!! Mert annak a kajla, problémás kamasz fiúnak, aki két nappal korábban gondolkodás nélkül hagyott engem faképnél egy helyzetben, mégiscsak helyén van a szíve és megszervezi, hogy megkapjam a könyvet, mert tudja, hogy örülnék neki.

Valamit mégiscsak jól csináltam akkor :-)

Meg kapok egy kártyát, amit mind aláírtak, amiben megköszönik a munkámat és sok sikert kívánnak, és egy lovas bögrét :-D azt gondolom a főnököm választotta... (hahhhaha)

Szóval ez a rész legalább kedvesen lett intézve.

Péntek. Az utolsó napom a melóban. Nyomtatok minden diáknak egy búcsú ajándékot pár kedves mondattal és lovas képekkel rólam. A kollégáknak írok egy másikat, amit kirakok a lovardában pár helyen, mert esélytelen mindenkitől személyesen elbúcsúzni.

Pollynak hagyok 2-3 hétnyi előre előkészített tananyagot óratervekkel, munkalapokkal a diákoknak és részletes útmutatással és egy fél mondattal, hogy ha átmenetileg kell valaki, hogy besegítsen, amíg találnak embert az állásra, akkor azért szóljanak! (Sose lehet tudni... jól jönne kis egérút nekem is amíg találok valamit...)

Hát ennyi a történet.

Még legalább 4-5 ilyen bejegyzést írhatnék arról, ami végbement bennem a múlt héten, de nem lenne reális elvárás a részemről, hogy mind végigolvassátok ;-)

Most indul az új időszámítás!